Édesapám halála után óriási feladat hárult rám. Át kellett nézni azt a rengeteg könyvet, papírt, ami 88 év alatt felhalmozódott a lakásukban. Selejtezés közben akadt meg a szemem egy kissé gyűrött újságon az 1936-os évből. Egy ütött-kopott könyvet csomagoltak bele, engem mégis a csomagolás hátoldalán lévő cikk érdekelt. „Hétköznap a Dunán”. Beleolvastam egyre érdekesebbé vált. A Nagymarosi Téglagyárról írtak benne, az emberek kiszolgáltatott sorsáról, a nagy világgazdasági válság utáni évekről, az emberek sanyarú helyzetéről. A cikk megjelenésekor Fischer Lipót már 6 éve bérelte a Nagymarosi Téglagyárat. Olvassunk csak bele: „A Volga-dal szomorú paródiáját is láttam a magyar Dunán, a „Nagymarosi Téglagyár” a huszadik századból olyannyira kirívó szállítási módszerének alkalmazása kapcsán. A jó öreg Duna ugyanis minden külső erő nélkül leúsztatja a több vagonnyi téglákkal megrakott uszályokat rendeltetési helyük, Budapest fölé. A téglát kirakják és emberi erővel – még csak nem is lóval – húzzák vissza az uszályt ár ellen – Nagymarosig. Két szerencsétlen pária vonszolja a kötelet. Hol derékig vízbe merülnek, hol a köves part tépi meztelen talpukat. Egyes helyeken térdig gázolnak a szortyogó, bűzös iszapban. Egy társuk csáklyával jár ezerszer meg ezerszer föl-alá a hajó párkányán, belemeríti szerszámát a folyam medrébe és úgy segíti tolni az uszályt. Egy fiatal gyerek a kormányt forgatja, hogy az esetleges akadályokat kikerüljék. Naponta 20–25 kilométert vánszorognak lelógó fejjel és nekifeszült, remegő izmokkal. Rongyaik közül kilátszik verejtékes, elnyűtt, barnára égett testük. És mit esznek? A bérük felől szégyelltem már kérdezősködni. Mint ahogy rosszul éreztem magam nyaralásom közben a csónakomban, amikor őket néztem. Másnap Vác fölött találkoztam velük. Éppen szemben a társadalom száműzöttjeit őrző fegyházzal. A kupolás székesegyház és körülötte a seregnyi templom harangjai a delet harangozták. A téglaporos uszály a part mellett állt, a négy elgyötört ember pedig rőzsetűzön nyers kukoricát sütött…Nem láttam ott sem kenyeret, sem szalonnát. Még csak hideg pipa sem jutott a szájukba…” A Nagymarosi Téglagyár 1870-ben kezdte meg működését, melyet Bergmann Mihály hozott létre. 1924-ben bekövetkezett halála után az örökösök a gyárat bérbe adták. Először Molnár Bálint nyíregyházi bérlő üzemeltette 3-4 évig, majd 1930-ban Fischer Lipót vette át az üzemet (tégláit F betűvel jelölte). Fischer, a Hont vármegyei Pusztamogyorósról származott. Bérletét 1944-ig, a zsidó törvények életbe lépéséig fenntartotta. Ő volt az utolsó bérlő a nagymarosi téglagyárban. 1945 után a gyár már nem üzemelt, épületeit 1950-ben, robbantással lebontották. A gyár hajdani helyét mára teljesen körbe fogja a város, helyén ma egy építőanyag kereskedés üzemel, az agyagbánya helyén egy üres szálloda áll. Az út ahol, az agyagot szállították a gyárba, ma a Tégla utca nevet kapta. A Dunából kiszedett iszapos agyag által keletkezett félsziget a nép száján csak Bergmann sziget néven ismerszik.