Anyai ágról ükapám, Décsei Lőrinc (1836-1922) Karczagon született, az akkoriban tehetősnek mondható kereskedő-gazdálkodó családban. A Décseiek eredetileg székelyek, Erdély északi részéről, Magyardécse környékéről származtak és a történelmi sóút gazdasági lüktetését kihasználva kerültek kapcsolatba az 1745-ös redempciótól megerősödő Nagykunsági területekkel. A családi legendárium szerint fával és állatokkal kereskedtek. A fa kellett az itteni fellendülő gazdaság építkezéseihez, a mezőgazdasági fejlődés gabona és állatbősége pedig máshol az élelmezést szolgálta. A Décsei névvel nem találkoztam az 1745-ös redemptusok sorai között, de az 1800-as évek elejére már a város tehetősebb adófizetői voltak. Ükapám az apjától már kettő nagy házat örökölt a karczagi városközpontban, a Madarasi úton és hozzávetőleg 100 hold jó földet tanyákkal, gazdasági felszerelésekkel, nagyszámú lábas jószággal egyetemben. Az akkori helyi társadalmi viszonyok ismeretében ezt csak egy módon érhette el a „gyüttment” Décsei: ha jól nősült. Ezen módja az érvényesülésnek, e zárt kun közösségben egy kereskedőnek biztosan nem volt nehéz. Ükapám nem kapkodta el a családalapítást - biztosan volt elég fontosabb dolga is - mert 36 évesen vette nőül Csombordi Erzsébetet, s egy év múlva született egyetlen fiuk József. Décsei ükapám vagyonát szorgalmasan gyarapítgatva közel 200 hold földet birtokolt. A kiegyezés utáni vasútépítések gazdasági hasznát felismerve nagyon jó érzékkel úgy döntött, hogy a földjén agyagbányát nyit és téglagyártással kezd foglalkozni. A Karczag-Tiszafüredi HÉV nyomvonalát kijelölték és ez pontosan az ő egyik birtoktestje előtt haladt el. Ideális helyen és időben, bizonyára egyszerű technológiával, tábori kemencékben égetve a téglákat, fogott 1879-ben a gyártásba. Számított a vasút és az épülő város megrendeléseire. A tégláit „1882 D-L” mélyített jellel látta el. Ez a jel és az iránta érzett tisztelet ihlette a bélyeges téglákból álló tanufalam megépítését Berekfürdőn. Néhány év működés után a „Takarék” rátette a kezét a vagyon nagy részére. A történet szokványos: ükapám a legkedvesebb „komájának” kezességet vállalt a bank felé. Az adós nem tudta fizetni a kölcsönt, emiatt árverezésre került a téglavető és 130 hold „főd”. A családban sokáig emlegették a mondását:„kezessíget még a testvírednek se vállaljatok, gyerekik!” A gyár végül Heim, majd Adler gyárként működött tovább. A kemencét és a kéményt – elmondások szerint – 1946-ban bontották le. A bányagödör a mai napig megtalálható a Madarasi úton, Berekfürdő felé a vasút mellett. A vállalkozást nem adta fel. Italkimérési engedélyt kért és kapott. A maradék földjein gazdálkodott tovább a közben megemberesedett egyetlen, József nevű fiával (1873-1915), valamint lovakkal és disznókkal kereskedett. Az 1905-ben készült családi képhez szeretnék egy rövid magyarázattal szolgálni. A korabeli fotón jól látszik a tehetős paraszt-polgári család három generációja. Elől az Öregek, büszkén mosolyogva fogják unokáik kezét. A fiatalabbik unoka az én szeretett Décsei nagyapám (1898- 1975) öt évesen. A másik gyerek, Péter egy hónap múltán torokgyíkban elhalálozott.Hátul, dédnagyapám mellet áll a harmadik gyermekével várandósan az a K. Kovács Julianna, ki oldalágon rokona annak a fabrici Kovács Mihálynak (Karczag, 1724-1779, Charleston), aki részt vett az Amerikai Függetlenségi Háborúban, mint ezredes, és az Amerikai Lovasság egyik alapító atyja. Hét gyermekük született, közülük 5 érte meg a felnőttkort. Az első háborúban szerzett betegsége következtében dédapám 1915-ben meghalt. A család fenntartása és a gazdasági ügyek vitele az akkor 17 éves nagyapám feladata lett. A Décsei-család röpke 100 éves történetét szeretném zárni a karcagi Északi Református temetőben lévő síremlék fotójával.